Tisztességes küzdelem – ki kiért harcol valójában?

A szkíta népekre jellemző, például Mongóliában máig élő hagyomány a férfiemberek erőpróbáját tekintve az övbirkózás, amelynek ténylegesen szkíta-kori leletei is előkerültek.

Hidán Csaba történész a napokban megjelent, mongol és magyar rokonságot, párhuzamokat bemutató műsorban említ egy esetet, amikor Székelyföldön előadást tartva egy bácsi felszólalt, hogy maga is övbirkózott fiatal korában.

A beszélgetés itt megtekinthető (a szóban forgó részlet 14:30-tól)

Ennek párhuzama látható Szent László kun (besenyő) vitézzel vívott küzdelmében is (Fény és sötét harca), mint például többek között a Nógrád Vármegyében található Tereske templomának freskóján. (Ezen faluban élte élete jelentős részét Pál István, az utolsó palóc dudás is!).

Érdekesség, hogy szintén ehhez hasonló jelent játszódik le Jankovics Marcell: Fehérlófia című meséjében, ahol a bajTársak, Testvérek ekképpen döntik el, ki a legalkalmasabb a vezetésre, kit kövessenek az úton – a rontó erők legyőzésében.

Ez az eszköz nélküli, pusztán az erő és ERŐ használatára korlátozódó küzdelem valójában nem az ellenfél elpusztításáról, megalázásáról szól, hanem annak eldöntéséről, hogy éppen akkor, a helyzet pillanatában ki a jobb, ki képes valójában vezetni. A vesztes pedig, minden lázadás és ármányos fondorlat nélkül követi Társát az úton, a közös győzelem és megoldás felé.

Mindez méltó példája annak, hogy lehet és kell a gőgöt, a rátartiságot félretenni, és hogyan lesznek valóban alkalmas és rátermett vezetői egy Közös-s-Ég-nek.